Engedjétek felnőni! – Szenvedélybetegek szüleinek

Munkánk során nem először (és tartok tőle, hogy nem is utoljára) találkozunk a hozzátartozók részéről azzal a hozzáállással, hogy „majd én megmutatom”. Tartok tőle, hogy akiket ez a cikk érint, nem fogják elolvasni, vagy ha mégis, megsértődnek rajta. Azért csak leírom, ha egy ember hozzáállását megváltoztatja, már érdemes.

Tehát adva van a szenvedélybeteg „gyerek”, és adva van apuka, anyuka, aki teljesen el van képedve azon, hogy az Ő gyereke, hát és nahát. A gyereket ez esetben ne szó szerint értsük, meglett, 30-40-50 éves férfiakról és nőkről beszélünk.

A szülő úgy dönt, hogy mégsem járja, hogy az ő gyereke beteg legyen. Különben is, annyi az egész, hogy nem kell inni. Tapasztalataink szerint köztiszteletben álló családok tiszteletreméltó foglalkozást űző tagjairól beszélgetünk. A betegek megfelelési kényszerrel vannak tele, egész életükben apuka, anyuka elvárásainak próbálnak megfelelni, nem a saját útjaikat járják, hanem a szülők vágyait próbálják beteljesíteni. Ha ez nem megy, vagy éppenséggel megy, csak teljesen ellentmond a személyiségüknek, saját vágyaiknak, akkor jön a pohár, a nyugtatók. Valahogy túl kell élni, hogy nem lehet önmaga.

A soha nem lázadó jógyerek rájön, hogy hogyan különülhet el a családtól: az ő lázadása a (zug)ivás, egyetlen döntési szabadsága, hogy eldöntse, márpedig iszik.

A szülők ilyenkor jó ideig tagadják, önmaguknak sem ismerik be, hogy baj van. Hiszen egy egyetemet végzett ember nem lehet alkoholista! (Pedig hányan vannak! – Az alkohol nem válogat.) Aztán amikor már nagy a baj, a kezükbe veszik a dolgot.

  • Majd én vigyázok rá”
  • „Mit fognak rólunk gondolni, ezt senki nem tudhatja meg”
  • „Az orvosok nem tudnak semmit”
  • „Kiütöm a kezéből a poharat”
  • „Hát hogy menne rehabilitációra, mi lesz akkor a KARRRIERJÉVEL?”
  • „Ha én nem figyelek rá, biztos inni fog. Minden lépését ellenőrzöm”

A kígyó máris önmaga farkába harapott, a kör bezárult. A szenvedélybeteg egyre inkább azt érzi, hogy csapdában van az élete, és egyre nagyobb találékonysággal játssza a „vágjuk át a szülőket” játékot. Szabad akar lenni, és egyre inkább rab lesz.

Kedves Szülők!

Vegyétek észre, hogy a gyereketek – legalábbis testileg – felnőtt! Az, hogy mikor lesz valóban felnőtt, önmagáért és másokért felelősséget vállalni képes lény, az részben rajtatok múlik. Nagyon nagy részben múlik rajtatok!

A gyereketek nem egy „hibás termék”, ami javításra szorul, hanem egy gondolkodó, érző, érzékeny és legfőképp értékes ember.

Tudom, hogy nem bízhattok benne, hiszen iszik, és mindenféle szemetet magába töm. Tudom, hogy aggódtok a gyereketekért, és segíteni akartok neki. Mindent megadtok neki, de eközben elveszitek tőle azt, ami a legfontosabb: önmagát

Nem adnátok meg a gyermeketeknek a szabadságot? Tegyétek szabaddá, hogy döntsön: inni akar, vagy le akar állni. Fogadjátok el, ha inni akar, de ne támogassátok benne. Ha ő kér segítséget, segíteni nem a ti feladatotok, csak tegyétek elé a lehetőséget. Ha dönthet és érezheti a döntés felelősségét, következményeit, megtanul jól dönteni. Lehet, hogy végig kell néznetek a süllyedését, de előbb vagy utóbb jól fog dönteni.

Tudom, hogy szeretitek őt. Engedjétek hát el. Néha – most – ehhez kell a nagyobb szeretet, és a nagyobb erő.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..