Vallás, hit és szenvedélybetegség

Kevés olyan téma van, ami annyi vihart kavar egy társaságban, mintha a szenvedélybetegségről, drogról, alkoholizmusról kezdünk beszélgetni. De még egy biztosan: a vallás. Ha ezt a kettőt egy lapon említjük, akkor pedig végképp darázsfészekbe nyúlunk.

Előítéletek pro és kontra

Vannak közkeletű vélemények, érvek és ellenérvek, meg persze pozitív és negatív előítéletek, csak az a kár, hogy nem igazak.

A hit nem véd meg a szenvedélybetegségtől. Láttam már alkoholista lelkészt, és láttam már templomba járó drogost.

Nem igaz, hogy mindegy miben, csak valamiben higgyen, akkor meggyógyul. Vannak olyan szekták, amelyek a gyógyulás szempontjából is, de a későbbi élet szempontjából mindenképpen károsak.

Nem igaz, hogy ha valaki megtér, hívő lesz, akkor már nem kell többet foglalkozni vele, a terápiája befejezettnek tekinthető és innentől minden rendben lesz. A hit remek dolog, de az ember nem ússza meg vele a kemény munkát. Sem a kliens, sem a segítő.

Aztán persze az sem igaz, hogy ha hinni kezd valaki, az csak a h betűben különbözik az „inni”-től. Tehát a hit nem egy másik függőség, ami segít eltakarni a gyengeségeket.

És a tények

Azt  kell lássuk, hogy az alkohol- és drogfüggők rehabilitációjával foglalkozó intézmények többsége egyházi alapokra épül, és ezek a helyek jobb gyógyulási arányokkal dolgoznak, mint a hasonló időtartamú kezelést nyújtó, de a vallást kiiktató intézmények.

A világ legsikeresebb programjának tartott AA (anonim alkoholisták) és az ezen alapuló Mitchigan program is alkalmaz vallási megközelítést. Igaz, (ma már) nem feltétlen Istenről, hanem felsőbb erőről beszél, melyet mindenki saját meggyőződése szerint határoz meg.

De mi is lehet ennek a hátterében?

Szögezzük le: önmagában a vallástól nem lesz valaki jobb, különb, értékesebb. Viszont jobbá, különbbé és értékesebbé válhat, ha megpróbálja megélni a hitét. Fog tévedni, és hibákat elkövetni – mondjuk, ha szenvedélybeteg, aki Isten kedvéért letette a poharat, simán megcsúszhat, vagy akár vissza is eshet.

Viszont a hitben megtalálhatja a kapaszkodót, ami segít mindig újra kezdeni. Átélheti a megbocsátást, az elfogadottságot, azt hogy valakinek fontos.  Mindeközben a vallási közösségek többségében befogadó közösségek, ami tovább erősíti a hit gyógyító hatását.

De térjünk egy kicsit vissza arra kemény munkára, amit nem lehet megúszni.

Egy szenvedélybeteg teljes személyisége torzul (igen, barátom, ha te alkoholista, vagy drogos vagy, a tied is torz, ha mégoly normálisnak is hiszed magad.) A tartós gyógyulás kulcsa, hogy le kell rombolni a hamis önigazolásokat, a rossz beidegződéseket, a „nagy arcot” és a helyére fel kell építeni valami újat. Azt, amilyen lehetett volna a beteg, ha nincs a szenvedély. Csakhogy a ez nem megy gyorsan, és nem megy egyedül.

A szenvedélybetegek egy jó része mire észreveszi, hogy bajban van, már teljesen egyedül maradt, elmart maga mellől mindenkit, elveszített mindent. Sokszor olyannyira, hogy szó szerint elitta, eldrogozta a tetőt is a feje fölül. Ha ekkor végre el is jut odáig, hogy segítséget kérjen, igen kevés eséllyel tud újra beilleszkedni a társadalomba, hiszen semmi és senki nincs amiért és akiért érdemes lenne. Mind az alkoholistának, mind a drogfüggőnek óriási küzdelem leszokni a kedvenc mérgéről, de az első egy-másfél évvel, amit eltölthet egy rehabilitációs intézetben, még nem ér véget a harca. Éveken keresztül is megjelenhet a sóvárgás, és ilyenkor nagyon nagy szüksége van az embernek támogatásra. Ilyenkor nagyon jól tud jönni egy gyülekezet, ahol meghallgatják, ahol támaszra talál.

És hogy meg lehet-e csinálni hit és vallás nélkül? Igen, lehetséges. Csak nehezebb, magányosabb úgy az út.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.