A kígyó karácsonya

Véget ért a karácsony. Ez az egyszerű ténymegállapítás bárhol megjelenhetett volna, azonban egy szenvedélybetegekkel foglalkozó oldalon egy kissé más értelmet nyer a kijelentés.

Igen, véget ért. Mikor még készülődtetek, az ajándékozást és az ünnepi készülődést elnyomta az örök rettegés. Mert nektek az ünnep már csak ilyen. Nem elég az élet állandó nehézsége, amit oly sokan élünk meg, nektek még itt van a plusz is, hogy milyen lesz az ünnep újra részegen.

A fárasztó pénzbeosztás, amit már nem te felügyelsz rég, ami már túl van a fásultság összes határán, ráncaid alatt a mosoly nem tudod, kinek szól valójában, mert bántó az, ami ünnepek fedőnév alatt történik körülötted. De még az is lehet, hogy ott a szeretet ünnepén a karácsonyfa előtt a borgőzös Menyből az angyal szerényebben szól, mint a tegnapi üvöltés, amiben lényegében a 25-26 minden zárva félelme vegyült. Mert a rettegés nem csak a tiéd, hanem az övé is, mert két napig zárva minden. Ez nagy probléma.

De térjünk vissza az  éneklésre, ami visszafogott. Felmerül benned, hogy lehetne ez másképpen is, mert tudod az igazat, de reménykedsz, vagy éppen most adod fel, hiszen fáradtabb vagy a kelleténél, mert sütögetsz két napja folyamatosan, minden segítség nélkül. Mert évek óta vársz, ígéreteket kapsz, és most még fel sem tűnik a pohárcsere sűrűsége, hiszen szent ünnep van, ráadásul szeretet is, legalább a gyerekek miatt, akiknek ugyan nem tudtál idén sem olyan ajándékot venni, amilyet szerettél volna, de apa legalább visszafogott, nem esik rá a fenyőfára, sőt még jó fejnek is tűnik, mint mikor megismerted, mikor udvarolt, tudod milyen nagyszerű apa, aki ha nem lenne ilyen, olyan jó lenne, de ilyen. Évek óta ilyen. És évek óta várod a csodát.

Nézed a karácsonyfát, melletted a szeszgőzös angyalhang, a fa alatt az ajándékok, a tiedet keresed, de egy kígyót látsz, amint rátekeredik a fára, mérges farka minden évben teleszórja az ünnepedet átokkal. Aztán másnap elszabadul a pokol, mert tegnap olyan visszafogott volt, és a kamrában egyre több az üres üveg, aminek még két napig ki kellene tartania, de nem tart.

Sírsz, mint mindig, várod, hogy „megint keveset vettél, bezzeg minden szarra tellett”, de nem érted, csak látod, a kígyó nem ment el, ott tekeredik a lábadnál, elbotlasz benne, megint csak reménytelen, hova is mehetnél. Pedig van út. Csak még nem látod, mert még hiszel, nem tudod miben, hiszel a reggelekben, a felhorkanó naplementékben, a kristályosodott tükörképedben, amiben a könnyeid is befelé folynak, még játszol, mert azt hiszed ez a túlélés kulcsa, a valóságot nem látod, mert élni akarsz, nem halni, pedig ez már nem olyan mint a tiszta sírás egy bölcsőben. Ez már a koporsó előtti sírás. Nemsokára vége az évnek.

Az ígérgetések ideje, a szilveszter legális ivásának hatására felböffenő ígéret, majdnem el is hiszed, de a lábadnál ott a kígyó nem enged egy pillanatra sem, egyre feljebb tekeredik, a torkod felé csúszik, érzed a leheletét, a kétágú nyelve az arcod előtt táncol, nagyra tátja a száját, és te rádöbbensz, hogy évek óta itt van, ellened fordult, megölte azt, akit a legjobban szerettél, te következel, de nem mered felajánlani az életed, mert kell még neked, kell, hogy ne ez legyen a vége, nem győzhet a kígyó, mert az egy buta, bár tökéletes ragadozó, te közel nem vagy tökéletes, de érzed, el kell innen menned, még ha maradsz is, a gyerekeidért, főleg önmagadért, ki kell szállnod a játszmából, eltüntetni a kígyót. Örökre elengedni az életedből.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.